Ma délután fél hat körül ránéztem egy külföldi marketinges cég weboldalára.
Volt rajta egy tízkérdéses marketing assessment (kvíz). Végigkattintgattam, kaptam egy pontszámot, elkérték az e-mail-címemet a részletes elemzéshez, én pedig arra gondoltam:
Basszus, nekünk is kellene egy ilyen a Loominra.
Átbeszéltük az AI-kollégámmal, hogy miért működik, hol lenne a helye a saját ügyfélutunkban, milyen kérdéseket kellene feltennünk, hogyan pontozzuk, mit kapjon a végén a kitöltő.
Hat órakor Claude már a JavaScriptet kódolta hozzá.
ADHD at its finest.
És azt hiszem, ennél jobb példával nem is tudnám elkezdeni azt a cikket, hogy milyen ADHD-val vállalkozni.
Mert ez egyszerre mutatja meg mindazt, amit imádok benne és mindazt, amitől néha rohadt nehéz.
Jön egy ötlet. És én már futok is utána.
ADHD-s vállalkozóként nekem soha nem az volt a problémám, hogy nincsenek ötleteim.
Hanem hogy van belőlük ezer.
Kérdezel tőlem valamit, és arról eszembe jut valami teljesen más. Arról még valami. Meglátok egy weboldalt, abból kipattan egy új ötlet. Beszélgetek egy ügyféllel, mond egy félmondatot, és már három új irányt látok mögötte.
Monkey mind.
Vállalkozóként ez fantasztikus tud lenni. Gyorsan kapcsolok össze látszólag egymástól távoli dolgokat. Ha pedig elkap a hiperfókusz és a lelkesedés, két nap alatt képes vagyok elvégezni kétheti munkát.
Csakhogy ugyanez az agy azt is mondja minden egyes új, csillogó szálra:
EZ AZ. MENJÜNK. MOST.
És megyünk.
Nem jövő héten. Nem felírjuk a Q4-es ötletbankba. Nem tartunk róla három meetinget.
Megcsináljuk. Néha egy óra alatt.
Ez kívülről nézve elképesztő sebességnek tűnhet. És néha tényleg az.
Máskor viszont egyszerűen csak káosz.
Ezt egyszer már végigcsináltam
Évekig dolgoztam ADHD-s vállalkozókkal. Eredetileg virtuális asszisztensként kezdtem segíteni nekik, aztán azt vettem észre, hogy egyre kevésbé asszisztenciát kérnek tőlem. Mentorálást akartak. Újabb irány, helló balkanyar.
Később megszületett egy előfizetéses klub ADHD-s vállalkozóknak.
És ott pontosan ugyanazt csináltam, amit ma délután az kvízzel.
Jött egy ötlet. Két nap múlva termék volt belőle. Jött egy másik. Néha annak kellett egy-két hét. Abszurdom, két hét egy termékre?!
És mentem a következő után.
Ez ment körülbelül egy évig, amíg végül már a saját vevőim sem tudták követni, mi történik.
Túl sok minden lett. Túl sok termék, túl sok ötlet, túl sok új irány.
És egy ponton ez már nem az ADHD-s kreativitás csodálatos megnyilvánulása volt, hanem egyszerűen rossz üzleti működés. És ez bizony meglátszott az eredményeken is.
Az egyik legfontosabb dolog, amit ebből megtanultam:
attól, hogy képes vagyok valamit elképesztően gyorsan megcsinálni, még nem biztos, hogy meg is kell csinálnom.
A sebesség önmagában nem stratégia.
Nem az ötletből van kevés. A szűrőből.
Szerintem ADHD-s vállalkozóként az egyik legnehezebb dolog a priorizálás.
Mert amikor egyszerre száz dolog tűnik érdekesnek, sürgősnek vagy fontosnak, iszonyat nehéz eldönteni, melyik az, amelyik tényleg az.
Közben van 86 ötlet a fejemben, tizenkettő a telefon jegyzeteiben, négy félbehagyott dokumentum valahol a gépemen, és valószínűleg fél év múlva megint eszembe jut majd egy zseniális ötlet, aminek akkor nekiállok , és csak félúton derül ki, hogy egyszer már megcsináltam a felét.
Nem biztos, hogy nekünk még több ötletre van szükségünk.
Sokszor inkább valamire, ami segít eldönteni:
a száz ötletből melyik kilencvenötöt ne csináljuk meg.
És akkor ott van az unalom
Mert persze nem minden feladat új és izgalmas.
Vannak azok a dolgok, amelyeket egyszerűen meg kell csinálni.
És ha valami unalmas, repetitív, aprólékos vagy egyszerűen nem ad elég ingert, elképesztően nehéz rávenni magunkat.
Nem az, hogy ne tudnánk megcsinálni.
Hanem mert az elindulásához szükséges energia néha teljesen aránytalannak érződik magához a feladathoz képest.
Aztán ott a másik véglet.
Megtalálok valamit, ami érdekel, és eltűnik a külvilág. Hiperfókusz. Két nap. Kétheti munka.
Ági és az AI-kollégái hadműveletbe lendülnek.
Ez fantasztikus.
Csak én már azt is tudom, hogy ennek lehet ára.
A 200 százalék után néha jön a húsz. Se.
Ezt talán nehezebb volt megtanulnom, mint magát a pörgést.
Ha napokon keresztül elképesztő intenzitással dolgozom, utána jöhet két-három (haha, bárcsak) olyan nap, amikor minden nehezebb.
Régebben ezt könnyű lett volna kizárólag teljesítményként nézni, de ma már máshogy gondolok rá.
Az idegrendszerem védi magát.
Ha előtte 200 százalékon mentem, nem várhatom el magamtól, hogy ez legyen az alapállapotom.
És számomra az egyik legfontosabb tanulás az lett, hogy a „lenti” napot nem feltétlenül kell azonnal megjavítani.
Lehet pihenni.
Lehet más típusú munkát végezni.
Lehet olyan feladathoz nyúlni, amihez azon a napon van kapacitásom.
A jó működés számomra már nem azt jelenti, hogy minden nap ugyanolyan teljesítményt préselek ki magamból.
Hanem hogy ismerem a saját működésemet, és nem mindenáron ellene próbálok dolgozni.
De az elfogadás nem azt jelenti, hogy mindent ráfogok az ADHD-ra
Ez szerintem fontos, mert nagyon nem szeretném romantizálni az egészet.
Nem gondolom, hogy minden ADHD-s sajátosság szupererő, amit csak meg kell tanulni szeretni.
Az ADHD.s bizniszeim alatt például nem arra lett volna szükségem, hogy elfogadjam: hát igen, ilyen vagyok, jönnek az ötletek.
Arra lett volna szükségem, hogy valaki időnként megállítson.
És ma egyre inkább azt gondolom, hogy egy ADHD-s vállalkozónak szüksége lehet valamire vagy valakire saját magán kívül.
Egy külső szemre.
Lehet ez ember. Accountibility partner.
Mentor.
Üzlettárs.
Stratégiai partner.
Asszisztens.
Vagy akár AI.
Valaki, aki nincs benne ugyanabban az ötletrohaban, mint te, és felteszi azt az egyszerű kérdést:
„Oké, ez tényleg jó ötlet. De szolgálja azt, amit most építesz?”
Mert ha igen, akkor hajrá. Csináljuk meg akár két óra alatt.
De ha nem, attól még lehet zseniális ötlet.
Csak nem most.
Az AI pedig ADHD-val egyszerre áldás és életveszély
Az AI szerintem az egyik legjobb dolog, ami ADHD-s vállalkozóként történhetett velem.
Pont azért, mert le tudja követni a sebességemet.
Nem kell fél órát p*cs*lni az elgépeléseimmel. Nem kell elvesznem egy apró technikai részletben. Segít struktúrálni azt, ami a fejemben egyszerre húsz irányban fut. Vissza tudja adni a gondolataimat rendezettebben. Meg tud csinálni olyan pepecselős feladatokat, amelyeknél egyébként jó eséllyel elveszíteném a motivációmat.
És még valamit tud:
emlékeztet arra, amit én már rég elfelejtettem.
Hogy mit döntöttünk el, mi a prioritás, miért mondtunk valamire nemet. Melyik csillogó szálat tettük parkolóba tegnap.
Nekem néha tényleg olyan, mintha lenne mellettem egy külső prefrontális kéreg.
Csakhogy van ezzel egy apró probléma.
Az AI ugyanilyen jól tudja felgyorsítani a hülyeségeimet is.
Régen legalább volt természetes súrlódás. Volt egy ötletem, de mire megírtam, megszerkesztettem, technikailag összeraktam és feltöltöttem volna, lehet, hogy elmúlt a lelkesedésem.
Ma?
17:30-kor meglátok valamit.
18:00-kor Claude kódolja.
Az ADHD-agy és az AI együtt képes eltüntetni azt a természetes féket, ami régen legalább néhány ötletemet megmentette attól, hogy projekt legyen belőlük.
Ezért szerintem ADHD-sként nemcsak azt kell megtanulnunk: hogyan csináljunk gyorsabban dolgokat az AI segítségével.
Hanem ezt is: hogyan használjuk arra, hogy segítsen eldönteni, mit ne csináljunk meg.
Nem akarok kevésbé ADHD-s vállalkozó lenni
Nem szeretném elveszíteni azt, ahogy az agyam működik.
Szeretem, hogy egy kérdésről beugrik valami teljesen más.
Szeretem a lelkesedésemet.
Szeretem, amikor elkap valami, és 200 százalékon bele tudom vetni magam.
Szeretem, hogy nagyon gyorsan tudok építeni.
Szeretem, hogy ha valami érdekel, elképesztően mélyre tudok ásni benne.
És igen, még azt is szeretem, hogy ma délután fél hatkor megláttam valamit egy külföldi oldalon, és fél órával később már építettük a saját verziónkat.
Nem az a célom, hogy ezt kiirtsam magamból.
Hanem hogy legyen körülötte rendszer.
Olyan rendszer, amely megtartja a kreativitást, de nem engedi, hogy minden ötlet átvegye az irányítást a vállalkozás fölött.
Amelyben lehet 200 százalékos napom, de nem várom el magamtól, hogy minden nap ilyen legyen.
Amelyben lehet száz ötletem, de nem kell mind a százból terméket csinálnom.
Amelyben a hiperfókusz eszköz, nem üzleti stratégia.
És amelyben vannak mellettem külső szemek – emberek és most már AI-k is -, akik néha nem gyorsítanak tovább, hanem azt mondják:
„Ez rohadt jó ötlet, Ági. De előbb nézzük meg, tényleg szükségünk van-e rá.”
Mondjuk ma az assessmentnél ezt egyikünk sem mondta.
De hát még mi is tanulunk. 😄
Ha ezt hasznosnak találtad, ez is érdekelhet.
Időnként írok arról, amit kisvállalkozások marketingjében látok - mi működik, mi viszi feleslegesen az időt, és mit érdemes ott is észrevenni, ahol te tartasz éppen most.
Köszi, üdv a csapatban!
A feliratkozásod sikeres volt, hamarosan kapod tőlünk az első Loomin levelet.